Térdre! De nem imához!

"El se hinnék, hogy mekkora összegeket költ a (római) egyház arra, hogy ezeket a szexuális zaklatási ügyeket elsimítsa."

-Névtelen katolikus pap, /The New Yorker magazin, 2016.01.14/

Én ugyan semmi jót nem feltételezek a római csuhásokról, de valóban, még engem is kissé meglepett az összeg, amit Jack és Diane Ruhl, a National CatholicReporter munkatársai publikáltak. Főleg úgy, hogy a lista nem is teljes, hisz csak az USA területére, illetve az így vagy úgy, de hivatalosan is dokumentált esetekre vonatkozik. Elkészítéséhez a LexisNexis Academic és az NCR adatbázisai mellett, a BishopAccountability.org nyilvántartását használták fel és 1950-ig visszamenőleg vizsgálódtak.

Európában egyébként a legutóbbi ilyen "elsimított" ügy, a Regensburgi Fiú Kórus esete volt, melyben bajor ügyvédek összesen 231 sértettet regisztráltak. Ezzel ellentétben az egyházmegye(!) által kirendelt vizsgálóbiztos, Ulrich Weber szerint, körülbelül 50 különböző esetben elkövetett szexuális zaklatásról beszélhetünk.

Egyébként nagyon szépen énekelnek a srácok!

Az történet nem csak amiatt felháborító mert papok gyerekekkel fajtalankodtak (feltéve, hogy már nem teszik), hanem azért is, mert 1964-től egészen 1994-ig Georg Ratzinger, Benedek pápa bátyja volt a kórus igazgatója.

Visszatérve, jöjjenek a számok!

Csak az elmúlt harminc évben közel 2,3 milliárd dollárt utalt hivatalosan az egyház a sértettek számlájára. A teljes vizsgált időszakban pedig összesen közel 4 milliárd dollárt. Hogy egyértelmű legyen mennyire sok is ez, az összeg mai árfolyamon nagyjából 1.164.518.594.992 forintnak felel meg. Azért párszor körbe kell vinni szegény minisztránsoknak azt a kosarat. Még szerencs, hogy a Bereatta fegyvárgyár jó profitot tervel a Vatikán Banknak ilyen háborús időkben.

Alberto Rivera visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a jezsuita növendékek beavatásának/betörésének is részét képezik az ilyen gyomorforgató aktusok. Sőt, több hivatalban lévő egyházi személyiség is utalást tett már a jelenség, szerintük természetes mivoltára:

"Az 1970-es években a pedofília úgy lett megfogalmazva, mint egy teljesen normális harmónia férfi és gyerek között."

- Benedek pápa /Belfast Telegraph, 2010.12.21/

(Szerk.: Ez bizonyára egy családi vacsora alkalmával lett így megfogalmazva.)

Napier szekta jelmezben
és a babiloni dagon papop fejfedőjében

"Nem hiszem, hogy egyértelműen kijelenthető, hogy ezek az emberek büntetést érdemelnek...maguk is sérültek...ez egy szocializációs rendellenesség."

-Wilfrid Fox Napier dél-afrikai bíboros, a jezsuitát pápának választó tanács tagja. /UPI 2013.03.16/

Nem a középkorban élünk, remélhetőleg mindenki tud olvasni! Nincs szükség rá, hogy „bíborba és skarlátba” öltözött imposztorok saját szájuk íze szerint tolmácsolják a Biblia tanításait! Nincs hatalmuk, és a mellékelt ábra is mutatja, nincs erkölcsi jogalapjuk sem ítélkezni, sem megbocsájtani Isten nevében! Ne igyatok a babiloni szajha utálatosságokkal és paráznaságokkal teli aranypoharából!

Szabaduljatok meg a „nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyjától”, az Anyaszentegyházától!

A Társadalmi Tanulás

Talán mindannyian, akik a világháló ezen elhagyatott blog-bugyrában megfordultok, ismertek, de legalább láttatok már „embirkát”. Olyan emberi külsővel megáldott birka jellemet, aki önálló gondolatok és értékrend híján kizárólag csak a csordája normáinak követésére képes. Nem akar, nem mer kilógni a sorból. Arra törekszik, hogy a lehető legtökéletesebb módon alkalmazkodjon az őt befogadó, illetve körülvevő csoport viselkedésmintájához. Ez ad neki kényelmet és biztonságot. A csoport céljait és értékrendjét teljes mértékben sajátjainak tekinti. Aki a csordának kedves, azt ő is szereti, akit gyűlölni illik, azt ő sem kedveli. Tökéletes példa erre a mindenkori pártkatona, aki igény szerint élteti a kijelölt hősöket, vagy épp üldözi a koloncként elé dobott bűnbakot, csak azért mert a pártban az a szokás.

Maga az „embirka” kifejezést egyébként W.R. Andersontól szokás eredeztetni, aki először az alábbi kontextusban használta egy 1945-ös rádióműsorban:

„Az igazság egyszerűen az, hogy amint az államnak dolgozol, bármit megtehetsz. Ebbe szinte mindent bele lehetne venni. Amint bekerültél, egyből úgy tűnik, senki sem küldhet el. Az emberek, vagy, ahogy én hívom a „embirkák” (sheeple) bármit eltűrnek.”

A fentiekben leírt jelenséget pedig tudományos körökben „társadalmi tanulás” címen tanulmányozzák, többek között magyar kutatók is. Ilyenek például Erdei Gábor, Kozma Tamás, Teperics Károly és Tőzsér Zoltán is. Kiknek közös munkája A Társadalom Tanulás Mérése, melynek bevezetője segít részletesebb képet kapni erről a jelenségről:

Értelmezzük ezt a kifejezést, majd előzményeket, példákat keresünk a mérésére. Végül bemutatjuk azokat a kezdeti eredményeket, amelyeket a társadalmi tanulás egy román–magyar határon átnyúló felderítő vizsgálatában elértünk. 

A társadalmi tanulás, az életet átfogó tanulás, valamint a tanuló városok és régiók  kifejezések mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban meglehetősen tisztázatlanok. Részben K+F projektekben, részben politikai dokumentumokban fogalmazódtak meg (legalább 1-1 hivatkozás kell), amelyek ugyancsak elméleti modellekre és kutatási eredményekre támaszkodnak. Abban a soorendben mutatjuk be ezen kifejezéseket, amely sorrendben megjelentek, illetve visszavezetjük mindegyiket történeti és társadalmi kontextusaikra.

            A társadalmi tanulás kifejezést hazánkban leginkább Bandura (1977) munkásságához kötik, aki először fejtette ki ezt a koncepciót. Az egyéni viselkedést a környezeti hatások és az egyéni adottságok eredőjének tekintette, s a tanulást annak a közvetítőnek, amelynek révén az egyéni viselkedés e két komponensből kialakul. A társadalmi környezetből eredő tanulást mint modellkövetést írta le és három formáját különböztette meg (verbális, megfigyelési és szimbolikus). Bandura ezzel új alapokra helyezte – ismét megerősítette – a nevelésszociológia alapfogalmának számító szocializáció szerepét a személyiség alakulásában (Kozma, 1999). A társadalmi tanulásnak ezt a szociálpszichológiai megközelítését Bandura munkásságát követően – főként a pszichológiai szakirodalomban – nálunk általában szociális tanulásnak nevezik (Tóth, 2005).

            Azonban a társadalmi tanulásnak más, tágabb értelmezése is létezik, ami az egyén szocializációját a közösség átalakulásával köti össze. Az 1960-as és az 1970-es évek szakirodalmában és népszerűsítő irodalmában – különösen a szervezéstudományban – széles körben elterjedt alkotóvezetés-elméletek egyik alapfogalma az olyan szervezet volt, amely folyamatosan megújul azáltal, hogy tagjai egymástól és a külső környezettől tanulni képesek. Magyarországon ez a megközelítés Pietrasinski (1976) könyvével vált ismertté.

A társadalmi tanulásnak a szervezetek, közösségek és társadalmak átalakulásában betöltött kulcsszerepére a szervezetelméletek az 1960-es esztendőktől kezdődően mutattak rá (a vietnami háborútól az európai diáklázadásokig terjedő időszakban a társadalmi átalakulások számos teóriája jelent meg, szemben az előző időszakok masszív rendszerszemléletű szervezetelméleteivel (vö. Etzioni, 1968; Tjaden, 1977). A társadalmi tanulásnak a társadalmi (közösségi, szervezeti) változásban betöltött szerepe magyarul is olvasható Kozma (1985) összefoglalójában, melyben a társadalmi tanulást a társadalmi változás szervezeti dinamikájával kapcsolta össze.

Reed és munkatársai (2010) társadalmi tanulás alatt az egyénekben végbemenő változásokat értik, melyek, túllépve a személyiségen, kisugároznak annak környezetére is. Az így értelmezett társadalmi tanulás – szociálpedagógiának is nevezik, ami azonban nem tévesztendő össze a kifejezés német eredetijével – interakciókban jön létre, azaz közösségi aktus. Ez az a tanulás, ami – az 1960-as és 1970-es évek alkotó vezetés és tanuló szervezetek teóriáira épülve – változásokat hív életre valamely társadalmi egységben, szervezetekben és területi-társadalmi közösségekben egyaránt.   

Bandura (1977) – és elődei – szociális tanulás elméletétől a Reed és munkatársai (2010) által kifejtett társadalompedagógiáig ívelő úton a közös gondolat egy közösségi-társadalmi aktivitás, ami megújítja az egyéneket, s általuk közösségeiket. A tanuló közösségek számos változatban megfogalmazott elgondolásai alapozták meg az 1960-as évektől kezdve azokat az elméleteket, amelyek a 2000-es évek elején mint tanuló város, tanuló régió jelentek meg."

Összefoglalva a „társadalmi tanulás” az a folyamat, melynek során az egyén, különböző okokból kifolyólag átveszi az őt körölvevő társaság, vagy társadalom szokásait. Ez maga a csordaszellem parasztauchan. Melynek nyilván lehet pozitív és negatív aspektusa is, a körülmyényektől, illetve a kiváltott hatástól függően. A mellékelt videó segítsével most az utóbbiból fogunk ízelítőt kapni.

Az bemutatott kísérlet ezt, az esetenként akár ijesztő jelenséget igyekszik bemutatni. A kísérlet elsőszámú alanya, a távol keleti leányzó, aki egy váróteremben várakozik többedmagával. A kísérlet célja pedig az, hogy kiderítse, hogy a kísérlet alanya miképp veszi fel, a környezete, az aktuális csordája szokását, annak különösebb megkérdőjelezése, vagy megértése nélkül.

A kísérleti csoport szokása, hogy a teremben időnként megszólaló sípszóra felállnak. Ezt a z egyszerű könnyen felvehető szokást, viselkedés mintát igyekszenek átültetni a kísérlet alanyára is, úgy hogy a szavak meggyőző ereje helyett, kizárólag csak a "tömeg erejére" támaszkodnak.

Főhősünk nem csak, hogy alig három sípszó után felveszi a szokást, de mikor a csordája magára hagyja, még akkor is megtartja azt. Sőt, további kísérleti alanyokat is képes lesz a szokás megtartására rávenni. Kiderül továbbá, hogy még az elsőre ellenálló ember is, idővel a tömeg és a gyakori ismétlések hatására megtörik, és még ha az arcán látszik is, hogy nem ért egyet a szokás követésével, mégis megteszi.

A kísérlet ismeretében és a fantáziánk szabadjára engedésével képzeljük el, hogy egyes emberek azzal kísérleteznek, hogy az utca népe, vagy adott esetben egy tüntető tömeg reakcióit manipulálják.

A 2006-os Kossuth téri tüntetések idején magam is figyelmes lettem hasonlóra, mikor a tömegben egyidőben több, agresszióra uszító kétes alak is megjelent, majd szisztematikusan elkezdték hergelni a tömeget, így manipulálva a reakciókat.

Ha pedig tüntetés, akkor nem szabad megfeledkeznünk a világforradalmat szervező Anonymus Mozgalomról, aminek tagjai feltehetőleg egy manipulált társadalmi tanulási folyamat áldozatai lehetnek. Talán ezért viselnek mind álarcot és követik a képregény és a „központi” videók filozófiáját gondolkodás nélkül.

Könnyedén elképzelhető ugyanakkor, hogy a Tavistock Intézet is a jelenségben rejlő lehetőséget ismerte fel, mikor jó pénzért örjöngve sikítozó lányokkal vetette körül korának leghatásosabb psy-op fegyverét, a Beatles-t. Nem csoda, hogy egy idő után mindenki nedves bugyiban síkízott.

Ahogy a fenti példák és a kísérlet is mutatja, embirka bárkiből lehet, legyetek résen!

ÉrtékElek

A nyári nap silány minőségű sötétítőt átszűrődő sugarai, apró fullánkokként szurkálják arcomat, kiverve fejemből az álom utolsó halvány foszlányait is. Ugyan az ágy, a takarók és a párnák alkotta átláthatatlan káosz, egy örvénylő fekete lyukként szippantana vissza magába, én mégis felkelek. Utoljára még megpróbálom csak felidézni az álmomat, de a feltápászkodást jelentő nagy erőfeszítések közben, mostanra már teljesen elfelejtettem. Jelen pillanatban csak azt tudom, hogy egy kávét szeretnék. Gyorsan! Összeszedem magam, és már indulok is a kávézóba. Nincs vesztegetni való időm!

Alig tíz perc elteltével már a sétálóutca embertengerében sodródom a gőzölgő elixír felé, közben szemeim akarva-akaratlanul is, egyre jobban kinyílnak. A hömpölygő tömegben alakokat, arcokat vélek felfedezni. Igen, kétség nem férhet hozzá, kezdek felébredni! Költöztető munkások, telefonáló üzletemberek és üzletasszonyok, a nyári szünetet jobbhíján céltalan korzózással eltöltő fiatalok mindenütt. A lányok kirakatról-kirakatra kapaszkodnak felfele az utcán, a srácok pedig ezt kihasználva, a padokról  stírölik őket, a rutinosabbak az árnyékos oldalról. Testhez feszülő, méreteiket tekintve inkább övhöz hasonlatos miniszoknyák és magassarkú cipők párosai csökkentik a kávé jelentőségét lépésről-lépésre.

Igazából már nem is a kávé körül keringenek gondolataim. A magyar nők messze földön híres szépségét remélhetőleg nem kell részleteznem! Minden férfi, és szerintem a lányok jó része is tudja mire gondolok. Szó szerint élinkítő a látvány. Az, hogy már asztalomat is látom, ott van a terasz sarkában, a platánfa hűsítő árnyékában, csak tovább fokozza a jókedvemet. Tökéletes hely, innen kényelmes távolságból folytathatom a bámészkodást a napszemüvegem álcázó árnyékából. És igen! Most, hogy van időm a tekinteteket is alaposabban szemügyre venni, már egyértelmű, hogy az utca tele van Disney hercegnőkkel, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy testük minden domborulatával együtt, igazából egy-egy ékszeresdoboz bírtokosai. Valóban, elbűvölően kecses sziluettjük ragyogó ékszerként ringatózik végig az utca forgatagán. A háttérben szorgoskodó munkásifjakról, még az olykor igencsak hangos káromkodások ellenére is nehezemre esik tudomást venni. Igazából örülnöm kellene, hogy a jó Isten ilyen sok és ilyen gyönyörű nővel áldotta meg minket, de ahogy a fekete főzet egyre jobban átjárja a testem, úgy a gondolatok is egyre mélyebben szántanak a fejemben. Van itt valami, ami kezd zavarni. Valami, amit nem értek. Megfogalmazni még nem tudom, de érzem, van valami ellentmondás a leányzók történetében!
Bár, az is megeshet, hogy bennem van a hiba! Esetleg én vagyok már túl öreg, egyszerűen csak hülye, vagy csak a kávé túl erős? Nem tudom, talán mindegyik egyszerre. Mindenesetre a látvány, ami elsőre oly pezsdítően hatott, az bevallom, mostanra már kezd unalmassá, megszokottá válni. Elvesztette a varázsát. Még az is megeshet, hogy nem is volt neki soha. Persze nem szólok oda a lányoknak, hogy öltözzenek már fel „rendesen”, vagy éppen, hogy vetkőzzenek már le jobban! Mégis, a századik miniszoknya és köldökig érő dekoltázs látványa, már közel sem annyira lebilincselő, mint az első egy-kettőjé volt.
Amúgy meg, ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzek, vagy másoknak öltözködési tanácsokat adjak? Ha neki ez tetszik? Ha szerinte másoknak ez tetszik?
Tudom én nagyon jól, hogy ők mind-mind egyenként a saját útjukat járják, amit én természetesen nem ismerhetek. Mind egyéniségek! Még ha a hasonlóság olykor kísérteties is. Egyébként is biztosra veszem, hogy tömérdek amerikai filmet meg kellett nézni, és legalább ennyi pop-rock slágert meg kellett hallgatni ahhoz, hogy ez a csodás ízlés kialakuljon. Viszont, ha a nő, illetve a női test valóban egy ékszer, akkor nem kerülhetjük meg a kérdést!

Mégis milyen kincs, milyen ékszer az, ami ilyen könnyedén elérhető, amit csak egy lenge rongy darab takar el a rá áhítozó szemek elől?

Annak örömöre, hogy már tudom, mit nem értek, kortyolok egyet a kávémból, sőt, most jött el az ideje annak, hogy ezt a kis kekszet is megegyem. Próbálnék már másra gondolni, megtervezni a napomat például, de ez a téma csak nem hagy nyugodni! Ha a nő, a fehér lovon vágtázó hős kincsvadász, hőn áhított „trófeája” szeretne lenni, akkor az igazgyöngyökként tündöklő kerekded idomait, nem szabadna bármilyen kóbor fajankó szeme számára szabad prédaként hagyni! 
Tudom, nyár van, de a női öltözetnek azért még sem kellene azt sugallnia, hogy az általa (alig) „rejtegetett” „kincs” könnyedén megkaparintható! Még a végén arra érdemtelenek is megpróbálnák megkaparintani.  Azt gondolgatnánk, hogy csupán csak egy egyébként is átlátszó göncöt kell így, vagy úgy, kis vicces dumával, esetleg egy, legalább ránézésre drága autóval eltávolítani és máris megszerezhető. Persze nem feltélen van ez így, de ha már az öltözet, pontosabban annak hiánya ezt sugallja, akkor nem biztos, hogy érdekelne az igazság. 

Ha már kincsvadász hasonlat, akkor Indiana Jones! Ki hallott már olyat, hogy Indy úgy szerzett meg egy kincset, hogy eltartási szerződést kötött a kilencven éves bús özveggyel. Aztán hűen ápolgatta, míg az meg nem halt, és a családi vagyont, vele együtt az az ősi, misztikus kincset is, rá nem hagyta? Néhányak számára talán érdekes történet lenne ez is, de a kincsvadászokat az ilyesmi, még a mesékben sem nagyon motiválja. Őket a kihívás, a küzdelem, a titokzatosság hozza lázba. Nincs ez másképp a valóságban sem. Minél nehezebben megszerezhető, minél elérhetetlenebb egy "kincs", annál értékesebb. Például a már említett igazgyöngy. A hevesen hullámzó óceán legmélyén egy hatalmas, szétfeszíthetetlennek tűnő kagylóba rejtve. Aki azt megszerzi, méltán tölti el büszkességel! Vagy a mámorító aranyrögök mélyen a hegy gyomrában, tonnányi szikla mögött, amit csak a legkitartóbb és a legerősebb férfi kéz bír elmorzsolni. Ha pedig már arany, akkor a példa alól a sivatag, vagy a tengerfenék mélyén megbújó fekete arany, a kőolaj sem kivétel.

Sorolhatnám még a természetből vett példákat, de így a kávém vége fele, azt már világosan látom, hogy ebben a világban a valódi értékkel bíró, igazi kincsek a tömegek szemei elől mind-mind gondosan rejtve vannak, és csak az arra ildomos (mindennapi) hősök fedezhetik fel, szerezhetik meg őket kitartó munkával, elszántsággal! A komolytalan félnótásoknak eszükbe se jut megpróbálni!

Miért kellene, hogy ez alól a nő, vagy az ékszerként ragyogó gyönyörű női test, illetve annak látványa legyen kivétel? A macskakövek porában ritkán hevernek igazgyöngyök. 

Én ugyan nem tudhatom, de talán a legutolsó hercegnő önbecsülésnek sem feltétlen jó az, ha a legkisebb királyfi helyett, egy földönfutó senki bámulja könnyedén megkaparintható kincsként, fedetlen idomait. Ezt a hercegnőknek kell eldönteni!

Szeretne-e egy szárnyas egyszarvú hátán ülve, a hős sárkányölő királyfi karjaiban egészen az üveghegy legmagasabb csúcsáig repülni, vagy inkább menne valami zsellérrel napszámban kapálni, utána meg bokorban b***ni?

Hatalmi Dialektikáról Röviden

Újabb, a „hatalmi dialektika” rejtelmes bugyraiban turkáló bejegyzés következik. Ez alkalommal egy rövid gondolatmenet, és a George Clooney-t elrabló filozófusok segítségével, a korábbi kapcsolódó bejegyzéseket (1.,2.,3.,4.,) alapul véve, igyekszem összefoglalni a „rendszerelmélet” alapjait.

A dialektika rendszerével foglalkozó nagy gondolkodóktól tudjuk, hogy a tézis és az antitézis szembenállásából adódó feszültség mozdítja előre(?) a világ eseményeit, egészen a "végső szintézis" eléréséig.

Viszont a rendszer hiányosságaiból adódóan fennáll a veszélye annak, hogy:

Egy ilyen dialektikus rendszerben, egy, vagy akár több -hálózatot alkotó- érdekcsoportnak is, konkrét elképzelései vannak a végső szintézis miben létéről, és nem szeretnék azt a véletlenre, a sorsra, esetleg a többi emberre, vagy Istenre hagyni (kinek hogy tetszik). Ekkor egyértelműen érdekükben, és módjukban áll aktívan részt venni, akár már a tézis és az antitézis megfogalmazásában is, de későbbi manipulálásában mindenképp.
Hiszen, ha a szembenálló két "erő" mindegyike a befolyásuk alatt áll, akkor a "harc" irányítható, végkimenetele tervezhető. Elvárt ugyanakkor a minél nagyobb "pusztítás" a "csata" során, hisz a régi romjain egy új világrend épül majd fel.

Ez esetben kijelenthető, hogy:

A manipulált tézis és a látszólag ellene irányuló, kontrollált antitézis megkomponált harcából születő, feltehetőleg jó előre eltervezett szintézis a mindenkori "új világrend".

Miképp a második világháború szintéziseként megszületett az ENSZ, EU (jogelőd), NATO, Világbank, IMF és egyéb internacionális társaik által tarkított új, posztmodern kor.

Alábbi videó részletből kiderül, hogy mindezt Hollywoodban is tudják, csak valamiért egy komolytalan vígjátékban tálalják, komolytalan figurák. Mintha csak valakinek az lenne az érdeke, hogy ne vegyük komolyan a fenti gondolatokat. Talán, pont emiatt is érdemes lenne alaposabban is végig gondolni!

Nyugalom, az ellenség megvéd!

Ahogy ti is biztosan észrevettétek, nem igazán foglalkozok a "migráns" problémával. Ennek oka az, hogy erős a gyanún, hogy egy mélyebb, súlyosabb etnikai/vallási feszültség előkészületeit látjuk, aminek nem igazán akarok részese lenni.

A feszültségből kibontakozó problémára pedig szinte biztos, hogy már rég meg is van a megoldás, csak még meg kell várni, hogy az emberek többsége maga is logikusnak, elvártnak tartsa azt. Ez a megoldás minden bizonnyal együtt fog járni a szabadság illúziójának korlátozásával, a biztonság illúziójának növelése mellett. Majd a "hatalom" jól megvéd, nyugalom. Míg te a (mindenkori) "külső" ellenségtől rettegsz, addig se ezen elnyomó hatalom megdöntésével foglalkozol, így gond nélkül tud erősödni.
Viszont, éppen ezért van egy, a hatalmi dialektika szemüvegén keresztül nézve mindenképp érdekes dolog a jelenséggel kapcsolatban, amire talán megéri pár pillantást vetni.
Néhányan már biztos olvastátok itt a blogon, hogy a manipulált tézis, és a látszólag ellene fellépő antitézis kontrollált harcából létrejövő –feltehetőleg, előre eltervezett- szintézis, a mindenkori új világrend. Egyértelmű bizonyíték erre a második világháború, pontosabban az azt követő világrend megalkotásának a módja, illetve az ezen eseményekhez szorosan kapcsolódó cionista állam születése is. A Haavara egyezmény részletesebb tanulmányozása után jól látható, hogy miképp képes két, a felszínen látszólag egymással szemben álló ellentét, "egymás" ügyének hasznára válni. Láthattuk, hogy a Náci párt zsidó politikája, miképp erősítette meg a cionista föderációt, mily módon hajtotta a mozgalom (védő) karjaiba a nácik elől menedéket kereső naiv, ugyanakkor megfélemlített zsidóságot. Így segítve Herzl Tivadar, és a mögötte álló társaság távolabbi terveit.

Lincoln Rockwell, Elijah Muhammad meghívására az Iszlám Nemzetek washingtoni gyűlésén vendégeskedik. Beszédében vendéglátójára a négerek Adolf Hitlereként hivatkozott.

 

Hasonló elv mentén volt képes az együttműködésre a Lincoln Rockwell vezette Amerikai Náci Párt és az Elijah Muhammad (ma Loius Farrakhan) nevével fémjelzett Iszlám Nemzet is.
Ezzel pedig meg is érkeztünk a poszt fő témájához, azaz az iszlám jelentette fenyegetés, és az attól megmentő, legalábbis ennek ígéretével hitegető "nemzeti oldal" kapcsolatához. Lincoln és Elijah is saját, szélsőséges mozgalmának megerősödését várta a kontrollált ellenségeskedéstől. A recept hasonló lehet ma is. Ahelyett, hogy a szélsőségek megismerésén túl, az "aranyközépút" felkutatására törekednénk, nagyon úgy tűnik, hogy valakiknek mindenáron az az érdeke, hogy a manipulált, egymással látszólagos ellentétben álló szélsőségeken keresztül előbb megossza, majd irányítsa a társadalmakat.

Azt hihetnénk, hogy kis hazánk nyomorult politikus szerepben tetszelgő marionett bábjai kivételek ez alól, és egyébként is kis ország vagyunk, viszont a jelek szerint a recept nálunk sem különbözik a már jól beválttól.

Vegyük csak példaként a nevében nemzeti, egyébként az Ordo Hungarie, a Szent Korona Lovagrend és Szuverén Máltai Lovagrenden keresztül római szolgálatra felesküdött magyar "jobb oldal" példáját. Pontosabban vezetőjük, Vona aka Zázrivecz Gábor, és színjátszótársulatának esetét.

Kevesen folytattak, illetve folytatnak manapság hangosabb "migráns ellenes" politikát Magyarországon, mint a Jobbik és holdudvara. A kibontakozóban lévő újkori vallási konfliktus erősödésével, ezek a hangok érthető módon, egyre erősebbek lesznek. A németországi bevándorlók által elkövetett erőszakos események pedig megfelelő táptalajt nyújtanak hazai hangulat fokozásához is.
A propaganda szerint, a katolikus Európa egészét fenyegeti az iszlám hódításának veszélye. Az erőszakoskodó iszlamisták tevékenységének logikus következménye a nemzeti, valami különös és érthetetlen okból római(!) katolikus értékekkel azonosított " jobb oldal" erősödése. A kiszolgáltatott európaik pont úgy keresnek menedéket az újkori "náci" mozgalmak között, mint anno a megfélemlített zsidóság tette a cionista föderáció esetében. Vagy, ahogy a Ku Klux Klantól rettegő négérek erősítették Elijah Muhhammad Iszlám Nemzetét.

Na de vajon, milyen szervezet állhat, ha nem is egyedül, a németországi, vagy mondhatni európai erőszakhullám mögött? Akármilyen meglepő, "első számú gyanúsított" nem egy új, a migráns áradattal életre kelő csapatról van szó. A társaság már régóta ismert Európában. Sőt, a leghíresebb tagjukról biztosan a kedves olvasó is hallott már.

Német rendőrségi szakértők szerint ez a szervezet a török, magát „ultra nacionalistaként” aposztrofáló Szürke Farkas, aminek különböző (fedő) szervezetei már a '80-as évek óta működnek szerte Európában. A Szürke Farkas tevékenysége így nem ismeretlen a német, belga, francia és holland rendőrség előtt sem. Csak Németországban közel 40 ezer szimpatizánst számol a hálózatuk. A rendőrség kapacitását már régóta meghaladja a szervezet hatékony megfigyelése. 

A csoportot még a '60-as években Alparslan Türkeş alapította, a török Nacionalista Mozgalmi Párt fegyveres szárnyaként, azzal a hangzatos céllal, hogy létrehozza a Bagdadtól Berlinig terjedő pán-turáni, szunnita török birodalmat. Filozófiájukat leginkább a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve és a Mein Kampf elegyeként lehetne legegyszerűbben összefoglalni. (Mindkettő jezsuita remekmű..?)

Világraszóló hírnevet pedig a '80-as években szereztek maguknak, mikor egyik tagjuk, Mehmet Ali Ağca merényletet követett el a pápa ellen. Az Európába érkező folyamatos menekült áradattal a szervezet azóta is töretlenül erősödik. Az elmúlt évtizedekben Európa szerte elkövetett terrortámadások közül többért is ők vállalták a felelősséget, vagy ők tehetők felellőssé.

Hálózatuk -akármilyen hihetetlen is- még magyarországi kapcsolatokkal is bír. Nem is akárki vallja magát a Szürke Farkasok testvérének, és hirdeti ezt büszkén Facebook oldalán.

Pont az/azok, akik az általuk, és/vagy a szövetségeseik által okozott veszélytől a leghangosabban akarnak megvédeni minket. A Vona Gábor vezette nevében "nemzeti oldal". Alábbi képen, tiszteletét kifejezendő, Vona Gábor épp a turáni terrorszervezet kézjelével pózol. (A kézjel nagyon emlékeztet a misztérium iskolából ismert szarvas istenség előtti tisztelgésre, de ez egy "farkas fej".) Mindenképp érdekes lesz figyelemmel követni, hogy a modern kori (Baál) keresztes lovagok milyen és mekkora veszedelembe sodorják végül Európát, és természetesen a Közel-Keletet, hogy aztán a megfelelő időben, a megfelelően széles körben elvárt, elfogadott megoldásukkal elhozzák a várva várt békét. Aggodalmamnak ismét hangot adva, arra pedig elég nagy az esély, hogy ezzel a békével együtt jár majd a háttérhatalmi hálózat további erősödése is. Egy egész kontinenst érintő problémára, egy az egész kontinenst átfogó megoldásra lesz majd szükség. Máris logikus lépés a hatalom további centralizálása. Talán megszületik végre, sőt, még a tömegek is támogatni fogják az Európai Egyesült Államokat.

A képzeletünk szabadjára engedésével, akár még a Róma, azaz Bizánc keleti örökösét, Moszkvát is az „egyenletbe” helyezhetjük. Így még egy sokkal hatalmasabb Eurázsiai Unió is kijöhet a végén.